Van úgy, hogy egy feladott vagy eltemetett ismeretet szükséges kihantolni, megéri leporolni, s gondosan körbejárva meg kell vizsgálni: betöltheti-e vajon azt a szerepet, amit eddig egy ünnepelt téveszmétől vártak, ámde hiába? A társadalomtudományban példa erre a magyarság hovatartozása: ahol a vitatott és erősen-divergáló eredet-kérdések ütközetének győztese kihirdetése mindmáig késik; nyelvünk páratlan-egyediségébe kódolt rejtekkulcs megfejtésébe pedig komolyabban még bele sem fogtak. De adódik efféle a természettudományokban is, s jelen kötet egy ilyet tárgyal. A tárgyalásmód emiatt nem nélkülözheti az adott terület szakzsargonját; mégsem állítható hogy lehetetlen lenne az érdeklődő laikus által is követni azt a szálat, amely a történések másutt tudtommal nem-megfogalmazott rugói sajátos játékát mutatja be, s helyezheti újdonat megvilágításba mindazt amit a képzelgések a fantázia birodalmába emelve kikezdhetetlen magasztosságúnak óhajtanak beállítani. Maga a szakmai-szál bemutatja, hogy a teljes két-dimenzionalitásra törő GCxGC metodika (zenei-hasonlattal élve), miként egy mennydörgés-szerű megnyilvánulás, ideig-óráig ámulatba ejtheti a nagyérdeműt, ám amint tudatosul hogy a produkció hangterjedelme egyetlen oktávon belülire korlátozódik, valamint a dörgedelem hamisba-hajló harsonáival szembeni elvárások is kezdenek felmerülni, a kötelező-tiszteletet már inkább csak a műsorban érdekelt impresszáriós-trupp tartja fenn, igyekezve elnapolni ezzel a megvilágosodást. Ami azonban elnapolhatatlan, mutatnak rá belső önmeghasonlások – amik ötletszerű-visszavonása korántsem hozható azonos platformra Galilei egykori helyzetével…

A történettel kihantolt régi-újdonság újabbkori kálváriája pedig ezzel a kezdetét veheti.

A kötet hátlapján levő (valamelyest konkrétabb) fülszöveg így fogalmaz:

Bonyolult elegyek analitikai-célzatú komponensekre bontásához nem elégséges a kapott információ lineáris-elrendeződését kínáló technika, merthogy annak korlátos-terjedelmű tengelyén elhelyezhető komponens-ekvivalens műszerválaszok szélessége nem szorítható egy bizonyos szint alá. Amennyiben a kérdéses technika kétdimenzióssá tehető, a módszer teljesítőképessége kvázi-kvadrátosan megemelkedhet. Emiatt volt hosszabb-ideig célkeresztben a gázkromatográfia kétdimenzióssá tételének a problematikája. Amire végül két lehetséges válasz érkezett.

Az egyik – a GCxGC 1991-ben – flottnak tűnik, ám teljesítőképessége az elmúlt 33 év minden fejlesztése ellenére kalitkábazárt: a hozzáfűzött reményeknek messze alatta marad, s emellett számos nemkívánatos velejárója is inkább diszkreditálja mint dicséri a felállást. A másik – a ZGC bevezető-lépésű 1989-ből – csupán egyetlen limitációval bír: az elemzési időszükséglete a GCxGC módszer többszöröse. Egyéb vonatkozásokban viszont nem állít korlátokat, teljesítőképessége pedig hatalmasan meghaladja a GCxGC kínálatát, bárminemű mellékeffektus nélkül.Viszont a területen 1990 óta nem történt kutatás.

A kötet a fennálló helyzetet világítja meg, hogy eldőlhessen a kérdés:

Merre tovább?

Továbbiak (Összefoglaló és Tartalomjegyzék) láthatók ezen élőkapocs bemásolása után:

https://hitelesseg-szakmaisag.blogspot.com/p/szamadas-zgc-szamadas-zona.html