Szita Péter 1941-ben született Budapesten. Több évtizeden át Kanadában építőmérnökként dolgozott.

Újabb filozófiai tanulmányában felteszi a kérdést, vajon ugyanúgy hisz-e a fizikus a laboratóriumban, mint a hívő a templomban. Vajon a részecskegyorsítóban lejátszódó folyamatról való tudásunk ugyanannyira hit kérdése-e, mint a pokolról, a mennyországról vagy a lélekvándorlásról alkotott ismeretünk. Szükséges-e megkülönböztetni ismereteinket abból a szempontból, hogy honnan származnak, ellenőrizhetőek-e vagy vakhittel állunk szemben, hajlandóak vagyunk-e nyomós érvek hatására megváltoztatni véleményünket vagy ellenkezőleg, olyan erős-e az érzelmi kötődésünk, hogy akár életünk árán is ragaszkodunk véleményünkhöz.

Így a szerző ismereteinket két csoportra osztja: hitekre vagy elhitt ismeretekre és elfogadott ismeretekre. Világképünk/filozófiánk, amellyel a világot szemléljük és értelmezzük, attól függ, hogy melyik csoportnak jut a döntő szerep.

Az ember hitre való képessége az evolúció során alakult ki, és azért maradhatott fenn, mert előnyt jelentett az emberiség számára. A vallásos hit az emberiséggel egyidős, az emberi kultúra részét képezi, jelentősége felbecsülhetetlen. A vallásos hit nem agyunk mellékterméke vagy a kizsákmányolók ármánykodása, sőt az igaz hívők számára megszámlálhatatlan előnnyel jár.

A bármely vallásos hithez való érzelmi elkötelezettség nélküli világkép szerint a világot kizárólag anyag építi fel, és ez a felfogás minden anyagtalan lényt és hatást az emberi fantázia termékének tekint.